MAGYAR VAGYOK

A gólya és a harkály

A világ szép. Gyönyörű egyvelege millió színnek, hangnak, illatnak.
Az illatok, színek, formák bonyolult tánca formál felismerhető képeket, jelenít meg szebbnél szebb dolgokat, melyek nemesen és egyszerűen azok, amik. Látunk magasröptű méltóságteljes fehér gólyákat az ég alatt körözni, és látunk szorgalmas, fürge tarka harkályokat siklani az öreg fák törzsén. Látjuk őket, és tudjuk mik ezek. Felismerhetők. Azonosíthatók. A fehér gólya felismerhető. Röptéről, hangjáról, alakjáról. A fehér gólya az fehér gólya. A tarka harkály pedig tarka harkály.

Én pedig magyar ember vagyok.

Nem csak nevem okán, hanem mert annak születtem. A gólya nem tud gólyáskodni, mert gólya. Gólyáskodni a harkály tudna, de ő nem akar. Én sem tudok magyarkodni, mert magyar vagyok. Csak németeskedni vagy angolos-kodni tudnék, ha akarnék, de én sem akarok másra hasonlítani. Nekem jó úgy, ahogy vagyok.

A harkály vidáman hordja tarka ruháját és nem akar más tollaival ékeskedni. Én is szeretem saját népem ruháját hordani, és eszembe sem jut, hogy fordítsak a köpönyegemen, még ha szépen csengene is zsebemben a harminc ezüstpénz. A gólya bánkódik, ha nehéz munkával összehordott fészkét lerombolják Minket is kellene hogy bántson, ha sok ezeréves kultúránkat rombolják, akarva! Akaratlan? A harkály arra tanítja fiókáit, hogy ugyanolyan jó és szorgalmas harkály váljék belőlük, mint ő maga.

Nekünk is meg kellene tanítanunk gyermekeinket saját értékrendünkre, hogy olyanok maradjanak, mint mi, ne váljanak másokká. A derék madár büszkén és megelégedetten nézi felcseperedett utódját, és tudja hogy az élet, a harkályok élete biztosan folytatódik.

Mi nézhetjük-e így gyermekeinket, lehetünk-e megelégedettek és büszkék, ha ők már nem minket folytatnak? Egyetlen állatnak sem jut eszébe, hogy megtagadja őseit, hiszen akkor saját magát tagadná meg. Ők tudják: pontosan olyanok, mint az őt megelőzők hosszú sora. Ez a sor a távoli idők homályába vész. Nem jobbak és nem rosszabbak, már ha nem szégyellnek azonosulni velük. Ennyivel okosabbak ők nálunk. Gyönyörködünk  a madarak dalában, de fel sem tűnik már, hogy minden madár a saját dalát énekli. Milyen nevetséges is egy kelepelő veréb! Mi már régen nem a saját dalainkat énekeljük. Kelepelünk. Felismerhetőek vagyunk-e, ha átöltöztünk, színt váltottunk? Hasonlítanak-e majd utódaink az elődeinkre? Ha már nem bánkódunk szétrombolt fészkünk fölött, ha tetteink már nem idézik őseink tiszta szellemét, ha fintorogva elfordulunk tőlük, lassan elenyészik a millió és millió hős emléke.   

Csak a mi kezünk faraghatja ki újból az idő sziklájából e kedves arcokat. És mi temetjük el, immár végleg, az emléküket is, a lassan szitáló, mindent befedő, halott porba.
Én attól vagyok magyar, hogy nem akarok másnak látszani. Szeretem népem régi értékeit. Hasonlítani akarok az engem megelőző arcokra, hiszen azok az én arcaim is. Mindegyikre hasonlítok, mert mindegyik én vagyok. Nem akarok rigó lenni, hiszen nem értem a rigófüttyöt.

Miért akarnék más lenni?  
Hisz már vagyok valaki.
A választás csak rajtam áll.
Az lehetek, ami lenni szeretnék: magyar ember.

Tahitótfalu, 2004. március 10.

Magyar Gábor

 

KÉk pillanat

Kezemben egy csöppke virág.
Bággyadtkék szirmain rezdül a lélek.
Üzenet, mely a mának öröme,
A pillanat vigasza dalol e kékségben.

Nézem, s szánom a tűnőt.
Az elröppenő varázs szorítja torkomat.
Miért kell minden szépnek pusztulni
Egy csalárd kis villanat alatt?

Nézem, s szánom a távozót.
Úgy reszket bennem fájdalom,
Mint csendes hullám őszi futása,
Midőn partot keresve gomolyog.

Szánom, s közben látom: mosolyog.
Pillanat? Kérdi. A milliárdnyi év?
Azóta állok itt, s azóta kékségem
Sok szemnek volt étke már.

Nem a pillanat öli a létet,
A végtelenben számtalan perc szalad.
Csak az egyén hullik a jövőbe
Mikor a halál öröme hirtelen rászakad.

De ha elhagyod teremtett léted,
Vonszolhatod tested bármennyi éveken
Az élet nem folyik tovább selyemfű réteken,
Ha illatos anyád kéklő szirmait
Sóvárogva pazar, idegen lepelre cseréled.

Az élet én vagyok, tanít a pici kékség.
Törvény: a bennem lakó számtalan tavasz.
Az állandóság gyenge lényem hatalma,
Mely rohanó léttel tova nem szalad.

Tudod a pillanat nem virágnak való.

Anyák napján, 2009 május 7.-én

Magyar Gábor

KÖD

Vastag a köd. Nyúlós és nyálas.
Ötszáz év minden szennye benne kavarog.
Súlyosan tapad a bőrömre az irdatlan szenny.
Lábam sárban topog, béklyót köp karomra
A magyar közöny.

Nem tudom miért vettük magunkra
Ezt a bűzhödt taknyos börtönt.
Utálkozó megvetések ocsmány tanúját.
Leköpött nemzetnek dicső takaróját,
A magyar közönyt.

Vaksi szemünkre hályogot ken,
Lottyadt tükrébe bámulunk.
Részeg elmére lázképet nyal,
Füledbe hazug nyákot csorgat
A magyar közöny.

Mikor kacagsz, betömi szád.
Mozdulni nem tudsz, mivégre is kéne?
A minden is semmivé lett már,
De testvért feledni jó lesz végre
A magyar közöny.

Hol van, ki letörli e százados szennyet.
Mit átoknak hisz a turáni nemzet.
Hol van a kar, mely lemossa a szemek hályogát?
Fülekbe zsoltárt suttogó ajkak merre késnek?
Tündérlélek katonái vajon mire várnak
Mikor fullasztó köd öli a réteket?
Mikor veszem észre már, hogy mindez én vagyok?

A kar, az ajak s a zsoltárok dallama enyém.
Bénult lelkem tündére én vagyok.
Turáni fajta, átkok pásztora született bennem,
Mikor anyám e ködös világra mécslángnak elhozott.
Én, én, minden, minden én s nekem.
Nekem kell lemosnom, a fény poklára küldenem,
Hittől zengő lélekkel örökre felednem,
Csendes zsoltárokkal, életvízzel fénnyé ölelnem
A magyar közönyt.

2009-04-27

Magyar Gábor

FARKASTÖRVÉNY

Öreg farkas szédeleg a poros út martján,
Gödörbe lépve meg-meginog.
Kutyába se nézik a rohanó árnyak,
Kik élőnek hívén magukat
Gőgösen néznek alá
A csendesen kullogóra.

Minden lépte acsargó kín,
Bíborban játszik a sunyi fájdalom.
Ódon harcok alig forrott jegyei
Követelnek portkavaró, súlytalan,
Búcsúzó zuhanást.

Jó lenne elesni végre, engedni a parancsnak:
Indulj Uradhoz, aki kegyelmes.
Aki békét csókol hályogos szemedre,
Égkékre simítja lelked kínját,
Keserű vicsorgásod.

Köszönöm Uram! De maradnom kell,
Azt hallottam: túl a selyemfű dombokon
Csenevész bokrok közt lapulva
Bujkálva, lappangva, szótlan mordulva,
Maradék falka kóborol.

Élnek, bár élni tilos ma és itt a farkasok népének.
A szolgaság festett kutyái martak, öltek
Mindent ami tőled szakadt e világra Uram.
Ami fénybőlszőtt álomként igéddé lőn,
S mit szabadságnak hívtak egykoron.

Maradok Uram! Érted, s nem magamért.
Nem a kínért, mely fogam szorítja
Törve sorvadt államat.
De maroknyi szabad lappangóért,
Halkan pihegő álomért.

Álomért, mely egykor tiszta dalként csendült
Daliás bátor torkokon,
S mely most csenddé fogyva, álomba fagyva
Suttog kihalt kőfalakon
S rejtő lombok alatt.

Maradok az álmodókért Uram,
Mert amíg van, ki álmod álmodja
Poros útfélen botladozva, fényre vakuló szemmel…..
Addig te is élsz Uram!
Mindörökké! Ámen.

2009-04-16 és 17 fordulóján.
Zsombor fiam születésnapján,
Néki ajánlom szeretettel:
a legszelídebb Farkaskölyöknek.

Magyar Gábor